A hajápolástól a bőrbetegségeken át sok mindenre javasolják a diófa levelét. A Kárpát-medencében a diófa két fajával találkozhatunk a leggyakrabban, az ehető diót termő közönséges dióval és az Észak-Amerikából származó, főként díszfaként ültetett fekete dióval.
A közönséges dió (Juglans regia) levelének a néphagyomány és a természetgyógyászat számtalan jótékony hatást tulajdonít: vértisztítóként, gyomorerősítőként, emésztést segítőként (összehúzó hatása miatt enyhe hasmenésnél) valamint féreghajtóként tartják számon, emellett bőrproblémák, kiütések, ekcéma, fagyások ellen is javasolják. Magas vérnyomás, illetve aranyérbántalmakra is ajánlják, de borogató szerként mandula és szemgyulladásra is. A levél főzetét hajhullás ellen illetve hajszínezésre is használják, vidéken régebben még a lépfenét is a leveléből készített teával kezelték.
A levelek közel 10 százalékban tannint (csersavat) tartalmaznak, javarészt ellagitanninnal, valamint több mint 3 százalékban kvercetin és kempferol flavonoidokat, körülbelül 1 százalékban C-vitamint. A monoglükozidok közül a vírusölő (herpesz), baktériumölő és gombaölő (Candida albicans, Trichophyton rubrum) juglon található meg benne, mindemellett illóolajat is tartalmaz.
Nemcsak borogatni, fürdeni is jó. A diófalevél teája nem csak belsőleg hat: különböző bőr- és nyálkahártya-fertőzések (mandula- és torokgyulladás, ínysorvadás, de akár hüvelyi is), ekcéma, bőrgomba, visszérseb, atka és fejtetű kezelésére egyaránt alkalmasnak tartják. Fürdőként a gyulladásos megbetegedések enyhítésére javasolják.
Csak a zöld leveleket használjuk! A tea készítésének számtalan módja van, de akkor a legjobb igazán, mikor július-augusztus környékén megvastagodnak, de még sötétzöldek. A rozsdafoltos vagy sárgás levelek már nem használhatók. Árnyékos helyen kell szárítani, majd összemorzsolni és páramentesen tárolni. Leforrázva fogyasztandó, kúraszerűen.
